Chapter 1.

Drága olvasóim

Hát előszőr is szeretném megköszöni a prológushoz írt 2 megjegyzést és 2 feliratkozót, tényleg nagyon sokat jelent nekem.

Ez a rész elég rövidre sikeredett, de majd legközelebb megpróbálok hosszabbat, és eseménydúsabbat írni.

xoxo,Delancy

Kimberly Esey
Lassan battyogtam az iskola felé.

Ránéztem az órámra.

-Úristen, elkések. -motyogtam,majd sietni kezdtem

Már kezdtem aggódni, mert azért mégsem késhetek el, akkor még a tanárok is jól letolnának

Megláttam az iskolát, így hát futni kezdtem.

Lihegve léptem be az ajtaján.

-Jó napot, Mr.Jhonson! -köszöntem a portásnak

-Jó napot magának is!Na siessen, így is már elkésett. -mondta

-Rendben, viszlát. -köszöntem el

Fölsiettem lépcsőn.

Beléptem az osztály ajtaján, majd odasiettem a hátsó padhoz, ahol egyedül ülök.

Az osztály hangos nevetésben tört ki, rámnéztek majd dobálni kezdtek.

-Még a végén be se fog járni, jobb is lenne! -ordította az egyik fiú

-Állj! -utasította őket a tanárunk

Az osztály csendben maradt.

-Miss.Esey, tudja maga, hogy mióta tart már az óra? -nézett rám szúrós szemekkel

-Igen, sajnálom. -sütöttem le a szememet

-Örüljön, hogy nem írom be az igazolatlant. -mondta

-Köszönöm. -mondtam halkan

Lapozgatni kezdett a naplóban.

-Igaz, Miss.Esey, hogy jó jegyei vannak, de amiért késett, muszáj lesz feleltetnem. -csapta össze a kezét

Tudtam, mindig is gonoszak voltak velem a tanáraim.

****
Szerencsére 5-ösre feleltem, még jó, hogy átnéztem tegnap este az anyagot.

Utolsó óra végén odajött hozzám az osztály plázacicája.
-Na mi van, Esey?Netalántán valami baj van? -tépett hajamba
Csak tűrtem, és tűrtem a fájdalmat.
-Kérdeztem valamit, nem? -kérdezte és belémrugott
Fájt, de tűrtem.
-Ócskai csitri. -vágta oda hozzám szavait
Könnyeim előtörtek, majd gyorsan felkaptam táskámat, és sietve hazarohantam.
A bejárati ajtónkat becsapva maga mögött, rohantam fel a szobámba.
Négy halványlila fal.
Pár poszter is díszelgett a falon, mellettük szembetűntek a kisebbkoromi képek.
Egyszerűen muszáj volt elmosolyodnom rajtuk.
-Kimberly, mi a baj? -hallottam kintről anyám hangját
-Semmi...csak most kérlek, menj el. -szipogtam
-Rendben, de, ha egy kicsit összeszedted magad, akkor gyere le ebédelni, mert tudod, hogy muszáj lesz enned. -mondta kedvesen
-Rendben, köszönöm. -mondtam
-Nincs mit. -mondta, majd hallottam egyre, és egyre távolodó lépteit
Könnyektől homályosan látó szemeimet letörölgettem arcomról, majd a fehér kispolcomon már-már  porosan álldogáló, vajszínű fényképalbumot a kezembe fogtam.
Ablakom párkányára ülve, húztam le a redőnyömet, amin így már csak keskeny részeken lehetett kilátni.
A kicsin réseken halványan szűrődött be a fény.
A kezeimbe szorongatott albumot nagyon lassan kezdtem el lapozgatni.
Egy kép, amin a medencében bátyámmal, olyan 5 éves koromban vízzel fröcsköltük egymást.
Szemeimből ismételten folyni kezdtek a könnyek, mintha egy film jelenetet játszanának folyamatosan vissza.
Bátyám már körülbelül fél éve elment tőlünk.
Szomorú voltam, amikor itthagyott minket.
Nem szoktam mutatni a szüleim előtt, hogy fáj, hogy elment, de ők is tudták legbelül, hogy szörnyen hiányzik.
Mélyet szippantottam,majd tovább kezdtem lapozgatni az albumot.